Kingston_Pendrive/Suli/12.b/Programozás (Tusjak Brigitta)/Források/petőfi.txt

Petőfi Sándor

Születéskori neve 	Petrovics Sándor
Született 	Kiskőrös
1823. január 1.?
Elhunyt 	Segesvár
1849. július 31.? (26 évesen)
Nemzetisége 	magyar
Házastársa 	Szendrey Júlia
Gyermekei 	Petőfi Zoltán
Szülei 	Petrovics István, Hrúz Mária
Foglalkozása 	költő
Iskolái 	Kiskunfélegyháza, Kecskemét, Szabadszállás, Sárszentlőrinc, Pest, Aszód, Selmecbányai Líceum
Fontosabb munkái 	Petőfi költészete szakasz
A költő szülei. Orlai Petrich Soma festménye
A költő szülei. Orlai Petrich Soma rajza
Franz Kollarž: Petőfi apotheosisa

Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.?) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Közel ezer verset írt rövid élete alatt, ebből kb. nyolcszázötven maradt ránk.

„Külföldön Petőfi a legismertebb magyar költő mindmáig. Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában.”

Életrajz
Származása, gyermekkora

Édesapja, Petrovics István (Kartal, 1791. augusztus 15. – Pest, 1849. március 21.) mészárosmester, a közhiedelem szerint szerb, újabb kutatások alapján szlovák családból származott[2], de magyarnak vallotta magát. Apjának szlovák származását valószínűsíti annak evangélikus vallása (a szerbek általában ortodoxok), illetve Kiss József és Jakus Lajos kutatásai, akik apai ágon 1685-ig, a Nyitra vármegyei Vagyócig vezették vissza Petőfi származását. Vagyis a Petrovicsok csakúgy Felvidékről származnak, mint az anyai ág, amely a Turóc vármegyei Necpál községből ered.[3]

Anyai nagyapja, Hrúz Mihály, tehetős redemptus, aki Kecskemét város tekintélyes polgára volt.[4] Édesanyja, Hrúz Mária (Necpál, 1791. augusztus 26. – Pest, 1849. május 17.) férjhezmenetele előtt mosónőként és cselédként dolgozott a maglódi evangélikus lelkésznél, Martiny Mihálynál. Szlovák anyanyelvű volt, a magyar nyelv használatára csak asszonykorában tért át.[5]
Petőfi szülőháza Kiskőrösön

Petrovics István és Hrúz Mária valószínűleg Maglódon ismerkedtek meg, ám 1818. szeptember 15-én Aszódon kötöttek házasságot, Mikulás Dániel evangélikus lelkész eskette őket, nejével mindketten az evangélikus vallást gyakorolták. Petrovics ekkor szabadszállási székbérlő volt, majd 1821-ben Kiskőrösre költöztek. 1822-24-re a családfő kibérelte a kiskőrösi mészárszéket és ott lakott nejével együtt, így született ott meg ötödfél évi házasságuk után első gyermekük, Sándor.

Petőfi Sándor az 1822. december 31-éről 1823. január 1-jére virradó éjszakán született Kiskőrösön, ahol január 1-jén keresztelték meg az evangélikus vallás szerint.[6] A gyermek születésekor oly gyengécske volt, hogy egy emlékező szerint „spirituszban fürdették, hogy megmaradjon”. Egyetlen öccse, Petőfi István 1825-ben született.

Apjának a kiskőrösi bérlet elég jól jövedelmezett. A 3 évi ciklus leteltével, 1824. október 14-én a nagyobb kiskunfélegyházi székbérletre vállalkozott és ez év októberében családjával együtt oda is költözött. A család jóléte itt még inkább föllendült és Petőfi vidám és boldog gyermekséget élt, melynek emlékei később is mindig édes érzéssel töltötték el szívét. Petőfi e várost Szülőföldemen (1848) című költeményében születése helyének nevezte, e szavai később sok vitára adtak okot a két település, Kiskőrös és Kiskunfélegyháza, illetve a költő életrajzának kutatói között is. A család először meglehetősen jó anyagi körülmények között élt. Petrovics István ügyes vállalkozó volt, a mészárszék mellett kocsmát bérelt és működtetett. A család anyagi felemelkedésének helyszíne egy ideig Kiskunfélegyháza volt. A családfő fenntartott két mészárszéket Kiskunfélegyházán, illetve Szabadszálláson, több ingatlan tulajdonosa volt, saját földjeiken és bérelt földeken is gazdálkodott.
Tanulóévei
Az újszülött Alexander Petrovics keresztelési bejegyzése a Kiskőrösi Evangélikus Egyházközség keresztelési anyakönyvében (IV. kötet /1814–1838/, 127. oldal)

Petőfi eleven, elmés, kissé makacs, de jószívű gyermek volt. Kemény apja szigorúsággal, anyja gyöngédségével vezette. Édesapja lehetőségeihez mérten megpróbálta a legjobb iskoláztatást biztosítani gyermekeinek. Az ifjú Petőfi összesen kilenc iskolában tanult, már ötévesen koptatta az iskolapadot. Félegyházán ment először iskolába, itt azonban inkább csak vendégként járt be a római katolikus elemi iskolába egy ideig 1828 elején, mivel már ezt megelőzően oktatták olvasásra[7] és rajzra, a rajzhoz később is kedvet mutatott. Ezután három évig Kecskeméten tanult, 1828. május 10-én vitte apja az evangélikus népiskolába, itt iratta be 1829. május 10-én, illetve 1830. május 15-én. Az intézményben már némi latint is tanult. Szálláson Habel Józsefnél volt, aki akkor az öreg Petrovics félegyházi és kecskeméti mészárszékeinek haszonbérlő-társa volt. Vakációzni haza, vagy kiskőrösi rokonaihoz járt.

1830-ban szülei Félegyházáról 6 évi ott lakás után Szabadszállásra költöztek vissza, ahol félegyházi keresményükből meglehetősen szép vagyont, házat és földet szereztek. A harmadik iskolai évet nem is fejezte be Petőfi Kecskeméten, atyja 1831 elején haza vitte Szabadszállásra, ahol akkor Ujlaky István református rektor algimnáziumra készítette fel a fiúkat.

1831. szeptember 28-án atyja a dunántúli Sárszentlőrincre küldte fiát az evangélikus algimnáziumba, ott két évet töltött mint donatista tanuló. Tanára, Lehr András főleg a latin nyelvet és szépírást tanította nagy kedvvel, és Petőfi mindkettőben kitűnt. Szerette ezt az iskolát, és boldog gyermekkora volt: szülei gondosan ellátták, szálláson a község legjobb családjainál volt, és bár már ekkor szeretett érzelmeibe merülni, szívesen részt vett diáktársainak, főleg a kissé nagyobbaknak játékaiban is. A második évben Németh Ferenc néptanítónál lakott.

1833-ban a német nyelv tanulása céljából Pestre vitte apja, és augusztus 27-én beiratta az evangélikus német gimnáziumba, ahol a II. donatista osztályba járt. Egy Petrovics nevű lovashajdú rokonánál lakott. Ekkor már nem volt olyan jó tanuló. Apja emiatt 1834-ben a piaristákhoz vitte, ahol az I. grammatikai osztályban a többnyire német tanulók közt leginkább a magyar nyelvben volt jó, illetve osztálytársai közül ő írt és rajzolt a legszebben. Itt sem tanult jobban és az első osztályt 1835 nyarán csak elsőrendű bizonyítvánnyal végezte. Érdeklődése már ekkor a színészet felé fordult, ezenkívül osztályában túlságosan sokan voltak. Pesten sokat volt alkalma gyakorolni a német nyelvet. A szünidő nagy részét keresztapja, Martiny Károly ügyvéd házánál töltötte Kiskőrösön.

Apja már azon gondolkodott, hogy kiveszi az iskolából, de 1835-ben újra beadta felekezetének aszódi algimnáziumába, a II. grammatikai osztályba. A kis városban, a kevésbé népes osztályban Petőfi megint kitűnt rendes magaviseletével és szorgalmával, mely a 2. és 3. évben még jobban fokozódott. Mint szintaxista már nagy kedvvel gyakorolta a latin versformákat. Kedélyélete fejlett, költői ambíciói ébredeztek; szívesen olvasta a kis könyvtár költői és történeti műveit, elsősorban Horatius ódáit szerette. Mikor azonban Aszódon színitársulat járt, színésznek akart felcsapni. Emiatt apja, akit Petőfi tanára, Koren István sietett értesíteni, meg is fenyítette fiát. Szállása Neumannénál volt, a két utolsó évben öccsével együtt.

Itt lobbant fel első szerelme Cancriny Emilia iránt, akihez szerelmes verset írt. Itt barátkozott össze Neumann Károllyal, Dömök Elekkel és Esztergályi Mihállyal. Részt vett egy pár ártatlan diákcsínyben is. 1837 karácsonyára három iskolatársával Pencre (ma: Pest megye) ment, ahol nagynénjét, Hrúz Annát látogatta meg, aki Kosztolányi ügyvédnél volt házvezetőnő.

Petőfi mint első eminens tanuló hagyta el 1838. június 30-án az aszódi algimnáziumot. Jól beszélt németül és latinul; különösen kitűnt a magyar fogalmazásban, és az év végi búcsúvers elkészítését, melyet máskor Koren tanár írt, ezúttal őrá bízták. Az 54 hexameterből álló vers fennmaradt és ez Petőfinek legrégibb ismert költeménye, címe: Búcsúzás 1838-ik évben.
Gyermekkorának színtere Kiskunfélegyházán

Aszódi éveiről az Úti jegyzetekben így emlékezik meg:

„Aszód! Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallnod, s azonnal kitalálnád, hogy én itt három esztendőig tanultam… akarom mondani: jártam iskolába. S mily eseménydús három esztendő! 1. Itt kezdtem verseket csinálni. 2. Itt voltam először szerelmes. 3. Itt akartam először szinésszé lenni. A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes. Nevezetes és szomorú.”[8]

Az 1845-ben írt Úti jegyzetekben említett első szerelme a tizenöt éves Cancrinyi Emília volt, egy özvegy evangélikus lelkész leánya, aki Aszódon diáktársa volt. Emilia kisasszony nagyjából egyidős volt a költővel, és idős korában kellemetlenül érintette, hogy az emlékezetében nyilvánvalóan megkopott aszódi diák körül olyan nagy felhajtást csaptak a korabeli újságok, nem szívesen beszélt Petőfiről. Csak abban hasonlított a legtöbb múzsához, hogy ő sem szerette a verseket. Petőfinek hozzáírt névnapi köszöntőjét azonban megőrizte, bár egyáltalán nem tartotta becsben, mert végül elkallódott.[9] Sírja a tápiószelei temetőben van.

Ezzel azonban a boldog gyermekkor véget is ért, és a serdülő Petőfire a hányattatás és szenvedés súlyos évei vártak. Apját, ki az 1830-as években Szabadszálláson is évről-évre vagyonosodott, 1838-tól kezdve egymásután súlyos csapások érték; az 1838. évi árvíz elöntötte földjét és elvitte házát, egy megbizottja hűtlenül kezelte egyik bérletét, sőt peres úton megkárosította és birtokai egy részét 1839-ben elárverezték. Egy rokona, akinek kölcsönpénzt adott és akiért jótállott, megbukott, úgy hogy Petrovicsot is magával rántotta, emiatt 1840-ben már úgyszólván semmije sem maradt. A sok csapás csak ingerültté tette a különben is szigorú apát, aki fiának legcsekélyebb tévedését sem tudta elnézni. Hozzájárult ehhez, hogy évről-évre mind kevesebbet tudott érte áldozni is. A fiúra nézve pedig ezek az évek rendes körülmények közt is válságosak lettek volna, mert fényes szellemi tehetségei kezdtek kinőni az iskolai szűk keretből és bizonytalan célok után ösztönözték.

Petőfi 1838. augusztus 31-étől a Selmecbányai Líceumba járt, ahol az 5. osztályba, első éves rétornak iratkozott be. Már itt érdeklődni kezdett a korabeli nemzeti és irodalmi küzdelmek iránt, és a vegyes nemzetiségű ifjúság közt, melyben – ahogy a tanárok közt is – pánszláv törekvések is megnyilvánultak, ő magyarnak vallotta magát és lelkesen csatlakozott az ifjúság kebelében fennállt Nemes Magyar Társaság nevű önképzőkörhöz, melybe első éves rétor létére nem kezdő, hanem rendes tagként vették fel. E társaságban elemében érezte magát, versekkel és bírálatokkal többször fellépett. Itt szavalta október 31-én a Csákot, november 7-én A hűtelenhez című költeményét (mely elveszett); 1839. február 16-án felolvasták A költő keserve című költeményét (az érdemkönyvből kitépve). Bolemann ekkor megjósolta, hogy ebből a fiúból még költő lesz. Tehetségét szította a pár évvel idősebb Szeberényi Lajos, a társaság elnöke, akivel Petőfi barátságot kötött. Boleman István és Lichard Dániel voltak tanárai, előbbi költészettant, latin fordítást, stílusgyakorlatokat és földrajzot tanított, az utóbbi pedig hittanra, régiségtanra és magyar történelemre oktatta az ifjúságot latinul, mivel magyarul nem tudott. Ezenkívül a német nyelvet is gyakorolták.

Az iskolában azonban rohamosan hanyatlott, főleg egyes tárgyak tanulására adta magát és önművelésének élt. Szegénysége is nyomasztó volt rá nézve, az alumneumban ebédelt. Hogy eljárhasson a színházba, amelyért rajongott, egy és más holmiját eladta. Ezért részeges házigazdája[10] korhelységgel vádolta tanárai, utóbb atyja előtt. Ezért megharagudott gazdájára és 1839 elején Szeberényi közelében, özv. Fedáknénál fogadott lakást.

A félévi vizsgálat is rosszul sikerült, s egyik szláv érzelmű tanárától, Lichard Dánieltől magyar történelemből elégtelent kapott. Apja erre megírta neki, hogy mint érdemetlen fiúról leveszi róla kezét, mire Petőfi 1839. február 15-én elhagyta a selmeci líceumot.